2 hete elkezdődött az iskola, és azóta soha nem látott mennyiségű cikket olvashattunk arról, hogy mekkora a tanárhiány az országban. A problémafelvetés nagyon is jogos: lassan már tényleg nem lesz, aki oktassa az ifjúságot, pedig a közoktatás (és azon belül a nyelvoktatás) még soha nem volt ennyire fontos: jövőre ugyanis már az (egyetemi) továbbtanulás alapfeltétele lesz a középfokú nyelvvizsga, melyet a középiskolai oktatásnak kellene megalapoznia. Ezzel egyetlen gond van: a jelenlegi középiskolai nyelvoktatás nem erre készít fel, ahogy a közoktatás összeségében nem a gyakorlati ismeretekre megy rá.
Nem az élet iskolája
Mondhatnánk persze, hogy ez nem újdonság, és hogy régen is így volt, mégis túléltük, ez a magyarázat azonban egyre kevésbé állja meg a helyét. Ahogy ugyanis a kötelező nyelvvizsga bevezetése is mutatja, a körülmények változnak. És sajnos nem csak a saját országunk által támasztott körülmények, hanem a világ által támasztottak is. De hol is van a gond?
Arra, hogy mi a probléma a jelenlegi magyar középiskolai oktatással, nem volt középiskolai tanárként jöttem rá, sokkal inkább több nyelvtanulási kísérlet, ill. magukon a középiskolai emlékeken való töprengés fedte fel a hiányosságokat. Érdekes egyébként, hogy nyelviskolánk tanítási módszereinek többsége nem az egyetemi tanulmányaim során született, és még csak nem is a tanítási tapasztalataimból – ezek inkább csak megerősítették a feltételezéseimet. Amik átütő erejűek, azok inkább a tanítványok által tapasztalt működő-nem működő módszerek, ill. az, hogy nyelviskolán belül „egymáson is gyakorlunk”, azaz hogy nem csak tanári szemmel tekintünk a nyelvtanulásra.
De álljon itt egy történet a szemléltetésre, melyet egy tanítványunktól hallottunk.
A perspektívaváltás forradalmi ereje
Kriszta, egyik tanítványunk középiskolás lánya, nem szerette a matekot. Egyébként éles eszű lány volt, minden gyorsan ment neki, de a matematikába valahogy mindig beletört a bicskája – főleg a geometriát nem értette. Az, hogy nem értette, csak egy dolog, ennél sokkal rosszabb volt, hogy nem is érdekelte. Legalábbis az édesanyja szerint, aki aggódó anyai minősége mellett matematikusi diplomával is rendelkezett.
Ő volt az, aki aztán Krisztát elvitte egy cukrászdába, és, mivel a lány nagyon szerette a Dobostortát, vett neki egy szeletet ebből is, és annak süteménybeli változatából, a Dobos-szeletből is. Kriszta egyébként a Dobostortából a karamellás tetejét szerette leginkább, így annak láttak neki, hogy kiszámolják, a torta vagy sütemény rendelkezik-e nagyobb karamellás fedőfelülettel.
Pár percben belül Kriszta számára is világos volt a területszámítás, és utána már nem igazán értette, hogy egy ilyen egyszerű dolgot hogy nem volt képes korábban felfogni.
De innentől már mi vesszük át a szót. Az, amit Krisztának az édesanyja megmutatott, hogy érdeklődővé tegye, egy másik perspektíva volt. Ugyanazt a dolgot mutatta meg egy másik nézőpontból, és ez éppen elég volt arra, hogy onnantól a lány is másképp tekintsen a matematikára: egy gyakorlatibb, napi használathoz közelebb álló szempontból. Ezáltal pedig meglátta a mintákat is az anyagban, az ismétlődő elemeket, és hogy ezek az elemek hogyan illenek össze.
Hogy összefoglaljuk a fentieket: bármit meg lehet tanulni, csak szükség van a megfelelő perspektívára. A perspektíva része kell legyen, hogy az
- lefedi az életstílusunkat, az érdeklődési körünket és céljainkat;
- olyan tananyagok álljanak elegendő mennyiségben rendelkezésünkre, melyek érdekesek, és
- legyen lehetőségünk mindennapi, de legalábbis rendszeres gyakorlásra.
És a közoktatás sajnos éppen ebben különbözik a hatékony oktatási rendszerektől.
- Elavult oktatási módszereket használ,
- sokkal inkább a tények megjegyzését, mintsem a gyakorlati készségek fejlesztését támogatja, valamint
- versenyen, és nem a kooperáción alapszik.
Az elavult módszerek fejlesztése
Az iskolarendszer nem igazán változott az elmúlt 200 évben. Az osztályterem még mindig egy zsúfolt légtér, ahol sokszor 30 gyereket is összeeresztenek, hogy 45 perces periódusokban átvegye a tudásanyagot egy felnőttől – ha ez nem megy, akkor pedig rossz jegyekkel büntetik.
Az, hogy a diákoknak más a haladási üteme, mások a preferenciái, más módokon tudnak tanulni, nem szolgál az érdeklődés forrásául (ami egyébként nem a tanárok hibája, hanem bele van kódolva a rendszerbe.)
Sajnos ez a rendszer, és az, ami hatékony és amire manapság igény lenne, ütköznek egymással.
Ahhoz, hogy a közoktatás is hatékony legyen, a következő változásoknak minimum végbe kellene mennie benne:
- kevesebb diáknak kellene lennie az egyes órákon;
- több tananyag, tanulmányi cél és tanmenet közül kellene tudni választani és
- nagyobb szabadságot kellene abban adni, hogy a diákok hogy érik el a tanulmányi céljaikat.
Készségfejlesztés vs. tények megjegyzése
Senkinek sem újdonság, hogy a közoktatás nagyrészt száraz, nyers tények megjegyzését célozza meg.
- Matematikaórán képleteket és egyenleteket jegyzünk meg,
- történelemórán dátumokat, neveket és eseményeket
- a nyelvórákon pedig igeragozást és szavakat magolunk.
Bár bizonyos mennyiségű tény megjegyzése minden módszertanhoz hozzátartozik, ez nem feltétlenül hozza magával a tények gyakorlati alkalmazásának képességét, mely alapvető része a személyes fejlődésnek.
Ez a nyelvtanulás esetében halmozottan igaz, de nem szabad a nyelvtanulásra korlátoznunk a mondanivalónkat. Az iskoláknak összeségében tanítani kellene olyan gyakorlati tudásanyagot, melyeknek ténylegesen hasznát vennénk a mindennapokban, mint például:
- saját pénzügyeink menedzselése,
- különböző társadalmi szituációkban való eljárás,
- kritikus gondolkodás,
- annak kezelése, ha eltérő véleményen vagyunk valakivel,
- rendszerezettség, időgazdálkodás,
- üzleti levelezés, hivatali ügyintézés, stresszkezelés stb.
Ezek olyan készségek, melyeknek a felnőttek többsége is híján van, pedig a modern társadalomban nagy szükség lenne rájuk. De ettől még nagyon messze vagyunk.
A kooperáció bátorítása a verseny felett
A legtöbb diák számára ugyanis az iskolaidőt még mindig az értékelési rendszer miatt érzett stressz teszi ki. Pontosabban az, hogy jegyeket (számok vagy betűk formájában) kapnak arra, hogy mennyire képesek megjegyezni dolgokat, mely aztán azt hivatott megmutatni, hogy adott témában a diák mennyire jól vagy rosszul teljesített. A jegyek igazából kitörölhetetlenek, hiszen hosszú időn keresztül megőrzésre kerülnek, de ami még fontosabb: hatással, méghozzá igen nagy hatással vannak arra, hogy a diák milyen irányba folytathatja tanulmányait (ha folytathatja).
A jegyek fontossága és állandó jelenléte az, ami a versenyhelyzetet támogatja az iskolában. A gyerekek nem azért tanulnak, mert érdekli őket egy tantárgy, vagy mert motiválva lettek a tanulásra, hanem elkeseredett harc folyik: ha nem tanulsz, nem kapsz jó jegyet, amiről a külvilág, és a felsőoktatási intézmények is tudni fognak. Úgyhogy nem marad más, mint az értelmetlen magolás, ne adj’ isten, az időnkénti puskázás – azaz az oktatási rendszer arra nevel, hogy akár csalással, akár magolással, de a szabott körülményeknek mindenáron meg kell felelni, más nem számít.
Ez főleg azért rossz, mert a valós élet és a legtöbb munkahely azért nem ilyen: a tárgyi készségek mellett nagy fontossága van a együttműködésnek, az értékeinknek, melyet az iskola leginkább csak elnyom bennünk.
Az már szinte mellékes, hogy a tanulás soha nem lehet kikényszerített folyamat, sokkal inkább egy hosszú ideig tartó fejlődés, melynek során a hibákat kiprovokáljuk, de csak azért, hogy aztán a megfelelő kontsruktív feedback-kel javíthassunk rajtuk, hogy aztán mire valós helyzetre kerül a sor, már minden könnyedén menjen.
És igazából a közoktatásnak talán ez a legnagyobb hibája: nem arra készíti fel a gyerekeket, amit később elvárunk tőlük, nem az előrehaladás és fejlődés érdekében tett kockázatos lépések felvállalását tanítja, hanem éppen az ellenkezőjét, egy, a valóságban nem létező modellt sulykolva. Olyannyira, hogy lassan feltesszük magunknak a kérdést: lehet, hogy mi is jobban járnánk, ha a Facebookon az oktatási intézményhez az élet iskoláját írtuk volna?