Egy kis nyelvtanulási történelem
A minap a kezembe került az általános iskolai németkönyvem, és meglepődtem rajta, hogy mennyire más volt a felépítése, mint a mostani nyelvkönyveknek. Gyakorlatilag csak olvasmányokból állt, pár fekete-fehér képpel – nem is csoda, hogy nagyon nehezen kezdtem el anno németül beszélni, igaz, addigra már kb. tökéletesen írtam, olvastam és fordítottam.
És én már a 90′-es években jártam iskolába, mi lehetett előtte?
Miért néznek ki annyira másképp a mai nyelvkönyvek?
És miben változtak a nyelvtanulási módszerek?
Azért, mert a nyelvtanítás során mindig voltak uralkodó technikák, melyeket adott időszakban a legjobbnak, abszolút hatékonynak tartottak. Ezzel egyébként önmagában nem is lenne gond – inkább azzal, hogy olyan nyelvtanítási módszer (és bocs, hogy már az elején lelőjük a poént), ami mindenkinél működik és beválik, nincs. A nyelvtanulás ugyanis olyan, mint az étkezés, valószínűleg mindenből kell egy kicsi, hogy meglegyen az egyensúly.
De haladjunk időrendben.
A legkorábbi nyelvoktatási módszer, mely a latin nyelv oktatásából eredt, az ún. nyelvtani-fordításos volt. Ebben a módszerban a nyelvtan és a fordítások tanulmányozása a főszereplő – a diák megkapja a szabályokat, és ezek alapján készít példamondatokat, melyhez általában egy kis olvasás-fordítás is járul. A tanulói beszéd, ill. a beszédértés nem lényeg – nem is nagyon cél, hiszen azokban a korokban, amikor ezt a fajta nyelvoktatás dívott, általában csak írásban használtak idegen nyelveket.
Hogy ennek ellenére sokan emlékeznek hasonló módszerekre a ’70-es, ’80-as, ’90-es évekből? Hát igen, a nyelvtani-fordításos módszer bizony sokszor vissza-visszalopakodott fő módszerként. Tény, hogy azok, akik így tanultak, nem tanultak meg soha beszélni – ez nem feltétlenül a tanár hibája volt, inkább annyi, hogy a módszer nem erre volt kitalálva.
És hogy kinek lehet jó mégis ez a módszer? Ha elsősorban olvasásra és írása szeretnénk használni a nyelvtudásunk, hosszú leírásokat szeretnénk olvasni és a fő célunk az intellektuális fejlődés, valószínűleg máig ezzel járunk a legjobban.
Egy szót se magyarul!
De menjünk kicsit tovább. A következő időszak már a 19. század vége, 20. század eleje lesz, amikor is terjedni kezd az ún. direkt, vagy Berlitz-módszer, mely homlokegyenest szembe megy az elődjével. A direkt módszer azért direkt, mert itt egy szó sem hangzik el a tanuló anyanyelvén, hiszen az a cél, hogy a gondolkodás is idegennyelvű legyen. A tanár csak idegen nyelven beszél, a nyelvtant is ezen keresztül magyarázza el, és nagyon sokat szemléltet: például rámutat egy tárgyra, és megmondja az idegen nevét. A tanár itt már partner, nem felsőbbrangú személy, mondhatjuk tehát, hogy a direkt módszer azért még jól jöhet – főleg, mert itt a cél már a hétköznapi szituációkban való eligazodás.
A fentiek miatt elsősorban azoknak ajánlanánk, akik már rendelkeznek biztos nyelvi alapokkal, hiszen ha külföldre megyünk nyelvet tanulni, vagy anyanyelvi tanárhoz, akkor valószínűleg csak ezt a módszert tudjuk alkalmazni. Kezdő nyelvtanulóknál mi nem indítanánk a direkt módszerrel – minket legalábbis már ijesztettek el nyelvtől ilyesmivel 🙂
A drillezés
Figyeltetek az előbb a dátumra? 20. század eleje. Már nincsenek messze a világháborúk, melyek újabb nyelvtanítási módszer kialakulásának kedveznek. Ez az ún. audiolingvális módszer, amellyel ma többféle néven találkozhatunk: szokták drillezésnek, 100% beszédalapú módszernek is nevezni, de valójában ugyanarról van szó. És hogy miért volt rá szükség? Azért, mert a háborús nemzeteknek ebben az időben nagyon kellett egy gyors módszer, mellyel nagyobb tömegeket lehetett idegen nyelven beszélni tanítani – hogy aztán mielőbb be lehessen vetni őket a frontokon.
A drillezés ugyanis abszolút a beszédkészségre és beszédértésre épít, az írást tulajdonképpen hetekig elő sem veszik. A diákok a ‘black box’ szerepébe kényszerülnek, azaz gyakorlatilag információkat táplálnak beléjük, melynek a hetekig tartó ismétlés és dialógusok memorizálása az útja. A nyelvtantanítás itt tulajdonképppen megszűnik, hiszen ismétléssel tanítanak (a drillezés az, ha pl. a tanár mond egy mondatot, amiben a diáknak ki kell cserélnie egy szót, és ezt végtelenítve).
Pavlov és a nyelvtanulás
A drillezés a behaviorizmusra, mint akkoriban uralkodó pszichológiai irányzatra épült, mely szerint a tanulás valójában inger-válasz-megerősítés-ismétlés, azaz a passzív szerepet betöltő tanulókat ennél a módszernél kondicionálják – mint Pavlov a kutyáit.
A tanárra ezzel szemben hatalmas felelősség hárul: mindent ő koordinál, irányít az órán, mely szigorúan előreprogramozva zajlik – hiszen neki tudnia kell az egész óra anyagát, eltérni nem lehet, szorít az idő. Pluszban jutalmazni is kell a diákokat, mert a megerősítés fontos (lásd pavlovi reflexek). Könnyebbséget egyedül az jelent, hogy igazából itt nincs semmi a tanár (vagy a diák) fantáziájára bízva. Valójában egy előre megírt programot kell tartani, és mivel tömegeket kell elérni, be lehet vetni a nyelvi laborokat is (lásd audiolingvális), melyek ebben az időben jelentek meg, és azt a hatást keltik, mintha minden diák mellett egy tanár állna.
Hogy kinek ajánlanánk az audiolingvális módszert? Azoknak, akiknek csak a beszédkészségük fejlesztésére van szükségük, de arra gyorsan. És azoknak, akik jól bírják a monotonitást, valamint nem keresik a logikát a dolgokban.
Nyelvvizsgára, érettségire készüléshez, stb. nem ajánlanánk, hiszen ennek a módszernek ez nem célja. Pluszban fontos, hogy drillezéssel egy bizonyos szintnél nem lehet továbbmenni, hiszen felsőfokra már nem valószínű, hogy ismételgetéssel szeretnénk készülni.
És egy tipp: ha valaki drillezésre adja a fejét, akkor olyan helyre menjen, ahol tanár felügyel mindent, és nem a párjára kell hagyatkoznia, mert ha nincs ott a tanár, hogy javítson, akkor bizony sok hibát tudunk egymásba kondicionálni.
A kommunikáció, mint fő szempont
Az ’50-es években, ahogy kicsit lecsillapodik a behaviorizmus, jelenik meg a ma is nagyrészt követett tanítási irányzat, melyet kommunikatív megközelítésnek nevezünk. Ez már nem módszer, hanem, ahogy írtuk, megközelítés, ugyanis eszerint már nincs egy abszolút módszer, amit követni kellene, inkább a cél a fontos.
Innen a név is: kommunikálni kell, azaz megértetni magunkat és megérteni másokat, azt is, amit mondanak nekünk, és azt is, amit mi mondunk, legyen szó akár írásról vagy szóbeliségről. A kommunikatív megközelítésnél már nem tiltott az anyanyelven való megszólalás (persze, csak ha indokolt), van nyelvtan is, beszéd is, hallgatás is, hiszen minden egy-egy nagy célt szolgál: a kommunikációt.
Egy új eleme mégis van: ez az első módszer, ami odafigyel a diákra, mint emberre, fontos, hogy mit szeretne mondani, mit érez, hogyan szeretné kifejezni magát.
Hogy kinek ajánlanánk a kommunikatív megközelítést, mint nyelvtanulási módszert? Mivel szabadon formálható, igazából mindenkinek, hiszen nagy valószínűséggel a kommunikáció lesz a célunk. Ha pedig a kommunikatív megközelítés egy még tanulóközpontúbb, célokon és motiváción alapuló módszerét keresitek, akkor szívesen látunk benneteket nyelvi coachingon 🙂